Kamarai huzavona

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. január 15.) vegye figyelembe!

Továbbra is köztestületek maradnak

Megjelent A Munkaadó Lapja 25. számában (2000. január 15.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A gazdasági kamarák kálváriája a kilencvenes évek elején kezdődött, s nem oldódott meg az évtized végére sem. Az 1995-ben felállt köztestületek jószerével meg sem erősödhettek, s a nemrég elfogadott új kamarai törvény egyes vélemények szerint máris ellehetetleníti a gazdaság önszerveződéséért felelős intézményeket.

 

Mind a kormányzat, mind a gazdaság szereplői tisztában vannak azzal, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában a kamaráknak kiemelkedő szerep jut. A kamarai rendszer az uniós tagországok gazdaságának szerves része. Érthető módon a közösség elvárja, hogy vállalkozói hasonló körülményeket találjanak majd az újonnan csatlakozó országokban is, amikor a tőkeáramlás zöld utat kap a kelet-európai régióba.

Az újkori magyar kamarai rendszer ötéves múltra tekinthet vissza. Az 1994. évi XVI. törvény alapján a kamarák 1995. január 1-jével kezdtek működni. Valamennyi munkaadói szervezet nagy várakozásokkal tekintett az új szisztéma elé.

A hosszas szakmai vitákban kimunkált törvény szerint a munkaadó tulajdonosok számára a szakmai, munkaadói oldalról az érdek-képviseleti szervezetek biztosították volna az érdekérvényesítés lehetőségét, ugyanakkor a versenyhelyzet kialakítását, a feltételek megteremtésének feladatait a közjogi kamarák látták volna el. Az elképzelések szerint a korrekt kamarai rendszer segített volna a fekete- és szürkegazdaság kifehérítésében azzal, hogy világos, átlátható helyzetet teremt a gazdaságban. A kilencvenes évek közepén a szakértők szerint a feketegazdaság a GDP 30 százalékának megfelelő értéket „nyelt el".

Megalakulás - vitákkal

Az 1994. évi törvény alapján három kamara állt fel: az ipari és kereskedelmi, a kézműves-, valamint az agrárkamara. A kézműveskamara létrejötte óriási eredmény volt a kisvállalkozások és érdekképviseleteik számára, hiszen nemcsak azt jelezte, hogy eredményesen tudtak lobbizni a politikai életben, hanem azzal a lehetőséggel is kecsegtetett, hogy a kisvállalkozói szektor a fejlett országokban régóta elismert pozícióhoz juthat a magyar gazdaságban is. A kézműveskamara önálló működését, létjogosultságát egyébként nemzetközi példák is alátámasztották. Ilyen volt a német, az olasz vagy a francia minta, amelyeket a magyar sajátosságok figyelembevételével próbálták adaptálni.

Az 1994. évi törvény parlamenti vitájában rendkívül sok, mintegy 250 módosító javaslatról tárgyalt a T. Ház. Az 1994. évi kormányváltás azzal a kedvezőtlen fordulattal járt, hogy a kamarák indulásának feltételeit erősen megnyirbálták. Az eredeti cél azonban már akkor megsérült, amikor a kamarák a kormány ódzkodása miatt nem kapták meg a köztestületek felállításához szükséges infrastruktúrát, és tagjaiknak sem tudták biztosítani a tagdíjmentességet az első évre. A kedvezmény segíthetett volna abban, hogy a vállalkozások könnyebben elfogadják az új struktúrát. Ennek jelentőségét jól mutatja, hogy ebben az időszakban 200-250 ezer új vállalkozás indult, amelyeknek már a kezdő évben külön terhet jelentett a kamarai tagdíj fizetése.

A kamarák igényelték azt is, hogy az APEH adjon felmentést a titoktartási kötelezettség alól, mert csak így kezdhették volna el egy cégregiszter összeállítását. Mindezekről a törvény is rendelkezett, ám az 1998-ban leköszönő kormány nem teljesítette e kéréseket.

Felemás fogadtatás

Az új köztestületek fogadtatása a vállalkozók körében is vegyes volt. A külföldi érdekeltségű, illetve a multinacionális vállalkozások magyarországi cégei természetes partnerként viseltettek a kamarák iránt, hiszen saját országaikban már kialakult kamarai rendszer működik. A sok kis-, közép- és mikrovállalkozó, a mindennapi létéért folytatott küzdelem során alig-alig értékelte a kamarai segítséget, amelynek pontos mibenlétéről fogalma sem volt.

Ilyen körülmények között elmondható, hogy a kamarák nem tudták betölteni a vállalkozók által elvárt, illetve a törvény által előírt szerepet. Ebben akadályozták a törvényi hiányosságok, az állami ellenkezés és a vállalkozói bizalmatlanság. Az utóbbi másfél évben a gazdálkodási feltételeik valamelyest javultak, s az időközben átvett közjogi feladatokat is viszonylag jól meg tudták szervezni. Ám az azt megelőző négy évben a kamara tévutakon járt, amikor a feladatát keresve megpróbált részben érdekképviseletként működni. Ezt a szerepvállalást a vállalkozók nem fogadták el, különösen azért, ment e téren nem tudott megfelelő eredményeket felmutatni.

Az 1998. évi választások után a programokból kitűnt, hogy hamarosan egy másfajta kamarai rendszer kialakítása várható. A munkaadói érdek-képviseleti szervezetek élénk figyelemmel kísérték az új kamarai törvény megalkotásának folyamatát, azt várták, hogy végre valóban a funkciójának megfelelő, s nem az érdekképviseletekkel rivalizáló, hanem azok tevékenységét kiegészítő szisztéma jöhet létre.

Munkaadói vélemények

Noha a szervezetek kezdetben még kifejtették ezzel kapcsolatos álláspontjukat, a parlament elé terjesztett törvénytervezet alakulásába nem volt beleszólásuk. A kamarák kizárólag maguknak tartották fenn a jogot, hogy a véleményük szerint nem megfelelő törvénnyel kapcsolatban álláspontjukat kifejtsék és érvényesítsék. Ilyen sarokpont volt például a kötelező tagság kérdése, valamint a közjogi funkciók. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a tulajdonos-vállalkozót képviselő érdekképviseletek a törvény-előkészítés utolsó stádiumában szinte alig kaptak jelzéseket a jogszabály alakulásáról, az újabb és újabb módosító javaslatokról, mert a vita és az egyeztetések a parlament különböző bizottságaiban, a kamarák és az országgyűlési képviselők között zajlottak. Mintegy 300 módosító indítvány érkezett a törvényhez, ami a végén már áttekinthetetlenné tette az érintettek számára a készülő jogszabálytervezetet.

Drasztikus változások

Az új törvény parlamenti vitája mindenesetre jelezte, hogy a kamara ügye a szakmai és a politikai körökben egyaránt vihart kavart. A parlamenti viták során elhangzott véleményekből kitűnt: noha az új törvény bizonyos kérdésekben valóban előrelépést jelent, a drasztikus változások nehéz helyzetbe hozzák a kamarákat, amelyek épphogy kezdtek úrrá lenni a forráshiány okozta kezdeti sokkjukon. A törvény ugyanis megszünteti a kötelező tagság intézményét, és ez alapvetően megváltoztatja a kamarák anyagi helyzetét. A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt időszakban a kamaráknak nem sikerült általánosan elfogadott közintézményekké válniuk, amelyeknél a tagság - és ezzel a tagdíjfizetés - a józan belátás, a saját jól felfogott érdekek kérdése.

A kamarai törvény előkészítését végző kormánymegbízott, Sümeghy Csaba a parlamentben az angolszász típusú, közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező, önkéntes tagságon alapuló gazdasági kamarák rendszerét ajánlotta megfontolásra. Azzal érvelt, hogy míg 1994-ben a gazdaság szétzilált állapota miatt indokolt volt a kötelező kamarai tagság bevezetése, mára ez a kötelezettség időszerűtlenné vált. Nem titkolta azt a véleményét sem, hogy az előző kormányt teszi felelőssé amiatt, hogy a vállalkozók körében ellenszenv alakult ki a kamarákkal szemben, aminek az lehet a magyarázata, hogy a kamarák nem tudtak megbirkózni a feladataikkal. A köztestületeket egyébként az a vád is érte, hogy egy szűk szakmai réteg hatalmon maradását szolgálják csupán, akik „feltupírozott" statisztikákkal próbálják igazolni létjogosultságukat. Más vélemények szerint a kamarák kudarcának oka, hogy nem volt megfelelő PR-tevékenységük, amelynek révén ismertté és elismertté válhattak volna a vállalkozók körében.

Nagyvállalati tagok

A kötelező tagság intézménye egyébként bevezetésétől kezdve folyamatosan a viták kereszttüzében állt. Nem volt nehéz ezúttal sem előhozni azt az érvet, hogy a vállalkozók kifogásolják, miszerint az adószerűen beszedett tagdíj nincs arányban a kamarák szolgáltatásaival, és nem ösztönzi a testületeket a törvényi, illetve érdek-képviseleti feladatok elvégzésére. Az önkéntes tagság okán befolyó tagdíjakból egyébként várhatóan a korábbiaknál jóval kevesebb bevétele keletkezik a kamaráknak, hiszen számítani kell arra, hogy a kötelező jelleg megszűntével sokan kilépnek. Szakértők szerint azonban nincs ok az aggodalomra, nem fognak szétzilálódni a testületek, noha a taglétszám csökkenése kezdetben bizonyosan érzékenyen érinti őket.

A nyugat-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagyvállalatok általában vállalják a tagdíjfizetést. Írországban például a vállalkozásoknak mindössze 17 százaléka tagja a kamarának, ám ezek a cégek állítják elő a gazdaság teljesítményének 84 százalékát - így az általuk befizetett tagdíj nem csekély. Az arány Magyarországon is hasonló: a tagdíjbevételek 75-80 százaléka mindössze néhány vállalattól származik. A kisvállalkozók számára bizonyára könnyebbséget jelent, ha „megszabadulnak" a kötelező tagság nyűgétől, ám hozzá kell tenni: a magyar gazdaság, azon belül is a kisvállalkozói szektor helyzetének elkeserítő jellemzője, hogy havi 3-500 forintos kiadás is a gazdálkodást befolyásoló tétel.

A tagdíj egyéb vagyoni kérdést is felvet: visszaállamosítható-e a jelenlegi kamarai vagyon? Mivel a köztestületek megalakításához a kamarák nem használtak fel közpénzt, álláspontjuk szerint a mostani vagyonra lehet építeni az új rendszert, függetlenül attól, hogy magán- vagy köztestületként alakulnak-e meg. Az eddig felhalmozott vagyon tehát az új kamarák működését szolgálja majd. A meglévő vagyonról leltár készül, amelyet az Állami Számvevőszék felügyelete alatt adnak át az új köztestületeknek.

Kézművesek aggodalma

A kormány az új törvény másik nagy változtatását, a szerkezeti átalakulást, pontosabban a kézműveskamarák beolvasztását a kereskedelmi és iparkamarákba szintén költségokokkal magyarázta. Véleménye szerint az új, egységes kamarai szervezetet az indokolta, hogy az eddigi működés feleslegesen széttagolt volt, ami többletköltségekkel járt. A koncentráltabb tevékenységet és a kamarák pénzfelhasználását is valószínűleg könnyebben lehet majd így ellenőrizni - állítják a kormányzati szakértők. A kamarák egységesítése azonban lehetővé teszi, hogy az egyes szakmák autonómiája megmaradjon, és önálló kézműves-, kereskedelmi és ipari tagozat működjön. Ezzel a jogalkotók mintegy elismerik, hogy nem lehet egy kalap alá vonni ezeket a területeket, tehát volt némi indokoltsága a korábbi felosztásnak.

A kisvállalkozók súlyos problémaként élik meg, hogy az önálló kézműveskamara megszűnik, mivel úgy vélik, sajátosan különböznek a nagyobb cégektől. Ennél a szektornál ugyanis a cégek 97-98 százalékára a kézműipari jelleg jellemző, amikor a tulajdonos is közvetlenül részt vesz a termelésben. A kézműveskamaráknak meg kellett volna maradniuk önállónak, még ha régiónként össze is vonják őket - érvelnek a kisvállalkozók.

A változásokkal kapcsolatos fenntartások közül az egyik legmarkánsabb az, hogy megint hátrányos helyzetbe kerülnek a kis- és középvállalkozások, és csak egy szűk, tőkeerős rétegnek kedvez az új szisztéma. Mások úgy értékelték: a módosítás a kormányzat újabb centralizációs törekvésének jele, s hogy a kormány valójában kísérletet tesz az 1994 előtti, közfeladatokkal nem rendelkező kamarák visszaállítására. Ezt a gyanút toldották meg azzal, hogy a törvénymódosítással a kormány voltaképpen idő előtti választásokat kényszerít ki a kamaráknál.

A szakértők szerint a mostani módosítások alkalmat adnak arra, hogy áttekintsék a működtetés feltételeit, hiszen átmeneti időszakokban is biztosítani kell a jogszabálynak megfelelő működést a kialakulatlan helyzet ellenére. A munkaadói szervezetek arra számítanak, hogy ezekről tárgyalásokat tudnak majd folytatni a kamarákkal. Ezután alakulhatnának ki a hatékony együttműködés formái.

A feladatok kiosztása

Az új kamarai törvény ugyanazt emeli ki, mint elődje, miszerint az állam gazdasági szerepvállalásának csökkentéséhez köztestületeket kell létrehozni. A gazdasági kamarák tehát eszerint köztestületek, amelyeket választással hoznak létre a tagjaik. Alapvető feladatuk - mint a törvény megfogalmazza,-hogy előmozdítsák a gazdaság fejlődését és szerveződését, a tisztességes piaci magatartást, a gazdasági tevékenységet folytatók általános, együttes érdekeinek érvényesítését.

A jogszabály szerint a kamaráknak konkrét feladataik vannak a gazdaság fejlesztésével, illetve az üzleti forgalom biztonságával kapcsolatban. Például, hogy elősegítsék a gazdasági tevékenység infrastruktúrájának fejlődését, amelyre saját bevételeik meghatározott részét is fordíthatják. A konkrét vállalkozói célokon túl azonban a kamarának támogatnia kell a nemzetgazdasági szinten hatékony, a fejlődést általánosságban is szolgáló célokat. Többek közt közreműködnie kell a területfejlesztési koncepciók és programok gazdaságfejlesztési részeinek kidolgozásában és végrehajtásában is.

A következő időszakban egyre nagyobb hangsúlyt kap a szakképzés. Értelemszerűen a kamarának is szerepet kell vállalnia abban, hogy a hazai szakképzés minél magasabb színvonalú legyen, illetve EU-szerte elfogadottá válhasson. Együtt kell működnie azokkal az érdek-képviseleti szervezetekkel, amelyek már foglalkoznak a szakképzéssel, a mesterképzéssel, a mestervizsgáztatással. A kamarák hagyományos feladata volt a kereskedelemfejlesztés támogatása, ez továbbra is kulcsfontosságú, különös tekintettel a közelgő EU-csatlakozásra.

A külgazdaság feltételrendszerének javítása érdekében természetesen olyan jellegű eszközök állnak rendelkezésére, mint a gazdasági tájékoztató- és propagandamunka, különös tekintettel a vásárok, kiállítások, konferenciák és más rendezvények szervezésére. A kamarák tájékoztató szerepe is hagyományosan erős, hiszen egyrészt tájékoztatniuk kell a hazai vállalkozókat a külföldi jogszabályokról, intézkedésekről, amennyiben valamelyik piac iránt érdeklődnek. A kamarák részt vesznek a feladataikkal összefüggő célokat szolgáló állami pénzeszközök felhasználására vonatkozó döntések előkészítésében is.

Féléves határidő

A területi kamaráknak részt kell venniük egyes, az üzleti forgalom biztonságával kapcsolatos teendők ellátásában. Egyebek között kiadnak bizonyítványokat és igazolásokat árura vonatkozóan, kereskedelmi szokványokat állítanak össze és adnak közre, kidolgozzák a tisztességes piaci magatartás szabályait és figyelemmel kísérik ezek teljesülését. A kamara kötelessége, hogy a fogyasztók érdekeivel ellentétes gazdasági tevékenységet folytató gazdálkodó szervezeteket tevékenységük megszüntetésére kényszerítse, ehhez különféle eszközök állnak rendelkezésére.

Általános gazdasági érdekek képviseletére is vállalkozik a kamara, javaslatokat, véleményeket fogalmaz meg. A törvény azonban külön kitér arra, hogy szakmai, munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletet nem láthatnak el.

Az új kamarai törvény szerint a jelenlegi tagoknak 2000. június 30-ig kell nyilatkozniuk arról, hogy tagok akarnak-e maradni az új rendszerben is. Addigra már végbe kell mennie a kézműveskamarák beolvadásának az ipari és kereskedelmi kamarákba, ennek határideje 2000. március 31. A kamarai kötelező tagság intézménye 2000. október 31-ig marad fenn, ennek megfelelően kell tehát fizetni a tagdíjat is.

K. E.

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (2000. január 15.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére